Régi idõk pecája,

A magam részérõl szívesen lapozgatom a régi horgász irodalmat. Sokszor tanulságos, sokszor érdekes és néha tanulni is lehet belõle. Lehet sóvárogni a régi, halban bõvelkedõ természetes vizek után.rnEbben a sorozatban régi idõk horgász irodalmából kiragadott írásokkal szeretném bemutatni a 40-50 évvel ezelõtti horgászkultúrát, horgászmódszereket és eszközöket, illetve megismertetni, vagy felidézni az akkori szemléletet. Az akkor már horgászóknak kedves múltfelidézés, az azóta botot ragadóknak érdekes és esetenként tanulságos olvasmányok.rn

AZ IDÉN A BALATONRA mentem le nyaralni fiaimmal. Még nem látták a nagy vizet, élvezzék a nagy hullámokat, míg én horgászom! Óvatos kezdõ létemre - hiszen még csak negyedik éve járom a vizeket - jobbnak találtam megkérdezni Rácz Elemét bátyánkat, amikor kiváltottam július harma­dik hetére szóló tihanyi beutalómat, hogy mit is lehet ott ilyenkor csinálni? >>Remekül lehet fürdeni és aludni, csak éppen halat fogni neme << volt a nem éppen biztató vá­lasz.

Mégis elindultam, annyit hallottam ára­dozni a tihanyi zúgó nádasokról, az óriási pontyokról és harcsákról és arról, hogy mi­lyen horgászparadicsom ez a hely ...

A motoros bárka átvitt bennünket Föld­várról Tihanyba, s alighogy letelepedtem, máris elindultam körülnézni. Gyönyörû nád ­tükrök, öblök hívogattak, de még csak kém­leltem a vizet, szerettem volna meglesni, hol döng a nád a hatalmas balatoni pontyok far­kának csapásai alatt. Besötétedett és én csak találomra szórtam be néhány marok kuko­ricát egy-egy jónak vélt helyen, az ismeret­len vízen, mert bizony nem volt nádmozgás sehol.

Reggel nem volt kapás. Napközben nem horgásztam, ezt az idõt a gyerekekkel töl­töttem el. Felmentünk a hegyre, ahonnan gyönyörû kilátás nyílt a csillogó víztükörre, hajladozó nádrengetegre.

Este hatkor beültem egy nádtükörbe. Egy marok kukorica beszórása után beeresz­tettem két hetvenes zsinórra szerelt kétnul­lás horgú úszós készségemet, kukoricával csalizva. Megkezdõdött az idegtépõ semmit­tevés, a horgász ül hosszú, méla lesben ... 8 ára már, nádszál se rezdült az alatt a két óra alatt, mialatt szemem az úszóra me­redt. Viszont nagyon megéheztem, tehát fél­szemmel állandóan az úszót figyelve, el­kezdtem vacsorázni. Éppen egy darab sza­lonnát vágtam le, amihez egy pillanatra mégis le kellett vennem szemem az úszóról, s mire visszanéztem, úszómnak hûlt helye volt. A következõ pillanatban már bevágtam és a ponty ott verdeste a nádat a víz tete­jén, tõlem öt méter távolságban. Egy kis pipáztatás után merítõhálómmal a csónakba emeltem a szép nemespontyot, A lemérés­kor 6,4 kg-ot nyomott.

 

"Fiaim boldogan szorongatják a 6,40-es tihanyi pontyot."

 

ÉJJELENKÉNT kint harcsáztam, de ered­mény nélkül. A negyedik éjjel Molnár Feri barátommal voltam kint, mindegyikünk külön ladikban. Éjjel 1 ára felé annyira fel­erõsödött a vihar, hogy jobbnak láttuk vis­szafelé indulni. Az elsõ állás mellett arány­lag védett öblöt találtunk, ezért kikötöttük magunkat az állás két oldalán és lekövez­tünk. A vaksötétben számba vettem a zseb­lámpákat, és annak fénye mellett igyekez­tem a nádtót 2-3 méter távolságba dobni kukoricával, illetve giliszta csokorral csali­zott, erõs háromnullás horoggal felszerelt készségemet,

Elszundikáltam ... Rövid, halk berregésre ébredtem. A másodperc töredéke alatt be­vágtam. Éreztem, hogy a hal rettentõ erõvel húz a nád felé. Nem volt kétséges, hogy igen nagy bal van a zsinór másik végén, ?Ferikém, lépj gyorsan át a csónakomba és szedd fel a köveket<< Így, már meg is tör­tént. ?Evezz a nyílt víz felé!?  Én ezalatt igyekeztem meggátolni a pontyot, hogy a nádba hatoljon, ami sikerült is. Nem tud­tam azonban elhúzni a nádtól, ezért lassan odacsévéltem magam a halhoz. Az óriás ott csapdosta a vizet a nád szélén, a víz tete­jén. A zsinór és a tonkin bot jól tartotta. Feri meggyújtotta a zseblámpát és a vízbe világított, ?Atyaisten, ez micsoda?? Óriási fehér haltest, egy fehér õsponty szórta ránk a vizet. Hogy fogjuk ezt kiemelni? A me­rítõszák úgy hatott rajfia, mint hálósapka egy öregúr fején. Feri letérdelt, kopol­tyúja alá nyúlt, mire a ponty vágott egyet és mi csuromvizesek lettünk. Most én mindkét kézzel alányúltam a kopoltyúfedele alá, az eredmény ugyanaz. Bal kézben a bot, jobb kézben bicskával levágtam azt a 4-5 szál nádat, amelyet a küzdelem foly­tán a ponty megkerült. Feri kievezett a nyílt vízre, és mikor a hal kissé megnyugodott, és a csónak mellé húzhattam, néhány percnyi pipáztatás után sikerûit mindkét ke­zemmel a kopoltyúja alá nyúlva a csónakba emelnem. Mindketten boldogan lélegeztünk fel, amikor a ponty végre felkantározva visszakerült a vízbe. Egy tisztességben megõszült ponty ükapa volt, fehér háttal, kissé szürke hassal az ifjúság aranysárga színe már régen lekopott hatalmas testérõl... 18,5 kg-ot nyomott.

 

"A tisztességben megõszült tizennyolc és feles ponty-ükapó..."

 

Ezzel lejárt az egyheti beutalás. Fájó szívei búcsúztunk Tihanytól és a kis tár­saság most Fûzfõre tette át tanyáját, ahol a Balatoni Horgász Egyesület vendégségét élvezhettük egy hétig. Ezúton is köszöne­tûnket tolmácsolom érte...

VÉGIGEVEZTEM a nádas elõtt, ismer­kedtem a vízzel. Délre 700 m, északnak 300 m hosszú, alig van néhány kis öböl, nád­tükör sehol. A meder délen homokos, észak­nak kissé iszapos. Hol lehet itt horgászni, ha fúj a szél? Márpedig fújt!  Az elsõ napon még csak sütött a nap, de utána állan­dóan viharos erõsségû szél fújt. A strand felé vannak ugyan védett öblök, de ott fe­neketlen az iszap. A pontyozás reményte­len. Múlnak a napok és csak néhány dévér akad.

Az éjjeleket a csónakban, vagy a stégen töltöm, harcsázással. A harmadik este erõs hullámverésben vittem ki páternoszteremet. Lent közepes ólom és hosszú eresztéken pióca­csokor, fent közepes csukázó úszó, vízközt és fent kétnullás olasz horgon kishal, 60-70 méterre vittem be a két páternosztert és a stégre telepedtem. Egyedül voltam. A szél sivított, verte a vizet, de még így is észre le­hetett venni azt a nagyharcsát, amely 5-6 méterre rabolt az állás elõtt, két ízben is.

Éjjel 2 óra. Krrr. , . egy másodpercig tartó berregés!  Kézbe a botot és vártam a búzást, de semmi több! Negyedóra után le­tettem a botot és lefeküdtem. Egyszerre is­mét rövid berregés, kézbe kaptam a botot, és vártam a folytatást, de megint hiába. Bosszantott a dolog. Próbáltam kontaktust keresni, de a viharos hullámzásban nem tud­tam. Fogtam a botot és a zsinórt. Vagy negyedórai várakozás után gyenge húzás. Bevágtam, de a nagy távolság miatt nem tudtam a hal súlyát kivenni, de éreztem, hogy rajta van, és csévélten befelé. Idõn­ként kisebb kirohanásokkal próbálkozott, de mire közel hoztam, ki volt fáradva. Vágóhor­gom nem volt, a stég a víz felett több mé­ter magas, zsinórom egy része egy halom­ban elõttem ...  Bal kézbe fogtam a botot, újamra csavartam a zsinórt és többi ujjam­ba a leesett orsót, míg jobb kezemmel szé­pen felcsavartam a zsinórt. Ekkor elindultam kifelé a harcsával a kisebb víz felé, ahol alacsonyabb a stég, miközben zsebre tettem az orsót. De a páternoszter az elsõ nádban elakadt. Nem maradt más hátra, lefeküdtem a pallóra és bal kézbe fogva a botot, addig toltam magam elõre, míg sikerült a harcsa szájába nyúlva azt kiemelni és a pallóról felkecmeregni. Végre felkantározhattam a 7 kilós harcsát ...

AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA nagyon ?zûrösen? kezdõdött. Harcsázni készültünk, A csó­nakot - addig, míg bekapjuk vacsoránkat - az álláshoz kötöttük, de mire visszajöt­tünk, a vihar elvitte és a sötétben nem lát­tuk sehol.

Éjjel 1 órakor barátom bement, mert csattogtak a fogai a hideg szélviharban.  Két páternoszterem a nád elé volt kidobva, piócával és gilisztával csalizva. Olyan vi­har volt, hogy a giliszták teljesen sértetlenek voltak órák után is. Kis halnak híre-­hamva se volt, Már éppen elszántam ma­gam, hogy én is abbahagyom, amikor - vagy egy óra múlva - erélyes búzás! Be­vágtam és a harcsa máris megindult kifelé. Néhány erõteljes kirohanás után sikerült az állás közelébe hozni és gyengéden a felszín­re ?pumpálni<<. Villanylámpám fényénél kb. 15 kilósra becsültem. Megint az volt a kér­dés, hogyan veszem ki. Most már volt ugyan egy kölcsön vágóhorgom, de annyira rövid nyéllel, hogy a magas stégrõl nem értem el vele a harcsát. Ismét a régi mód­szert vettem elõ: bal kézbe a botot, a szájba a villanylámpát, lehasaltam a pallóra és életemben elõszór beakasztottam a vá­góhorgot a harcsa szájába. Azt persze nem árulom el, hogy a harcsának sehogy sem tetszett, mikor körültapogattam a gaffal és még kétszer megugrott, de harmadikra mégis szájába került a horog és kiemelhet­tem a vízbõl. A sátrak elõtt letettem a fûbe, felkeltettem barátomat és együtt táncoltunk körül a szép harcsát, amely a reggeli mérlegelésnél 16,5 kilót nyomott. Az elve­szett csónak pedig ott volt elöltünk a nád­ban...

SZÉP ÉLMÉNYEKKEL gazdagodva tér­tûnk haza, és ha nem is tudtunk sokat strandolni és napozni, nem bántam, hogy nem lett egészen igaza Rácz Elemér bá­tyánknak ...       

 Luxemburger György
1955